Akinek gyermekkorban volt képzeletbeli barátja, felnőttként gyakrabban érezheti úgy, hogy nincs egyedül

apexels skyler ewing 266953 4680672

Akinek gyermekkorában volt képzeletbeli barátja, felnőttként nagyobb valószínűséggel tapasztalhatja azt a különös érzést, hogy valaki áll mellette, még akkor is, ha teljesen egyedül van. Egy új tudományos kutatás szerint a két jelenség között összefüggés lehet, amelynek hátterében az agy testérzékelése és a környező tér feldolgozása állhat. A tudósok 185 felnőtt válaszait elemezték, és érdekes különbségeket találtak azok között, akiknek gyermekkorukban volt képzeletbeli társuk, illetve azok között, akiknek nem, írja a Science Alert.

Ha gyermekkorodban volt egy képzeletbeli barátod, aki elkísért a mindennapokban, melletted sétált, és részt vett a játékaidban, valószínűleg idővel magad mögött hagytad ezt a különleges kapcsolatot. A tudósok azonban most összefüggést fedeztek fel e gyermekkori élmény és egy felnőttkorban is előforduló, nehezen megmagyarázható érzés között. Egyes felnőttek ugyanis időnként úgy érzik, mintha valaki lenne a közelükben, annak ellenére, hogy valójában egyedül tartózkodnak az adott helyen.

A kutatás nem csupán arra kereste a választ, hogyan képes az emberi elme képzeletbeli társat létrehozni. A tudósokat az is érdekelte, hogyan alakulhat ki az az érzés, hogy ez a képzeletbeli személy valóban ugyanabban a térben tartózkodik, mint mi. Ennek vizsgálatához a kutatók felnőttek gyermekkori emlékeit elemezték. Azokat, akik emlékeztek képzeletbeli barátaikra, részletesen kikérdezték a közösen átélt élményekről, többek között arról is, hogy a képzeletbeli társuk hol helyezkedett el hozzájuk képest.

Ez az apró részlet fontos támpontot adhat annak megértéséhez, hogyan rendel az agy egy elképzelt szereplőhöz konkrét térbeli helyet, és milyen szerepet játszik ebben a saját testünk érzékelése.

A képzeletbeli barátokkal rendelkező felnőttek gyakrabban éreztek láthatatlan jelenlétet

A kutatócsoport 185 felnőtt válaszait vizsgálta, akiket a törökországi İzmir University of Economics közreműködésével vontak be a kutatásba. A résztvevők saját beszámolójuk szerint nem rendelkeztek pszichiátriai vagy neurológiai diagnózissal. A 185 megkérdezett közül 45-en emlékeztek arra, hogy gyermekkorukban volt képzeletbeli társuk. Valamennyi résztvevő kitöltött egy kérdőívet, amely azt mérte fel, hogy az előző hónapban milyen gyakran érezték valaki más jelenlétét anélkül, hogy ezt egyértelmű érzékszervi bizonyíték támasztotta volna alá.

Az eredmények figyelemre méltó különbséget mutattak. Azok, akiknek gyermekkorukban volt képzeletbeli barátjuk, átlagosan 25,51 pontot értek el, míg a másik csoport tagjainak átlaga 20,07 pont volt. A kérdőív pontszámai 15 és 75 között mozoghattak, és a magasabb értékek azt jelezték, hogy az adott személy gyakrabban számolt be a láthatatlan jelenlét érzéséről.

A különbség arra utal, hogy azok a felnőttek, akik emlékeztek gyermekkori képzeletbeli társaikra, a vizsgált időszakban hajlamosabbak voltak úgy érezni, hogy valaki tartózkodik a közelükben. A gyermekkori emlékek elemzése egy másik érdekes mintázatot is feltárt. A képzeletbeli barátok a visszaemlékezések szerint leggyakrabban a gyermek előtt vagy közvetlenül mellette helyezkedtek el.

A kutatók 114 olyan távolságbecslést elemeztek, amelyek arra vonatkoztak, hogy a képzeletbeli társak milyen irányban és milyen messze jelentek meg. Ezek közül 76 esetben a képzeletbeli barát legfeljebb 70 centiméterre volt a gyermektől, ami körülbelül 28 hüvelyknek felel meg. Ez azt jelenti, hogy a becslések mintegy kétharmada a test közvetlen környezetébe esett, a kutatásban meghatározott térbeli határok alapján. A tudósok ezt a területet periperszonális térnek nevezik.

Ez a testünket közvetlenül körülvevő tér, amelyet például akkor használunk, amikor kinyúlunk valamiért, mozgunk vagy kapcsolatba lépünk más emberekkel. A kutatók feltételezése szerint a képzeletbeli társak megjelenése összefügghet azzal, ahogyan az agy a testünket és a körülöttünk lévő teret reprezentálja. Ez a működés lehetővé teheti, hogy az agy egy elképzelt társas szereplőt is elhelyezzen a közvetlen környezetünkben.

Korábbi, robotokkal végzett kísérletek szintén támpontot adhatnak annak megértéséhez, hogyan járulnak hozzá a testi érzékelésből származó jelek egy másik személy jelenlétének érzéséhez. Ezekben a kísérletekben a résztvevők a kezüket mozgatták, miközben egy robot megérintette a hátukat. Amikor a kutatók rövid késleltetést iktattak be a kézmozdulat és a háton érzékelt érintés közé, egyes résztvevők úgy érezték, mintha valaki más állna mögöttük.

A jelenség egyik lehetséges magyarázata az, hogy az egymásnak ellentmondó érzékszervi információk miatt az agy a saját mozdulatokból származó érzeteket tévesen egy másik személynek tulajdonította.

Miért érezhetjük úgy, hogy valaki áll mögöttünk, amikor egyedül vagyunk?

Az új tanulmány szerint a gyermekkori képzeletbeli barátok és a felnőttkorban tapasztalt láthatatlan jelenlét érzése egyaránt összefügghet azzal, ahogyan a saját testünket és a körülöttünk lévő teret érzékeljük. A két élmény között azonban egy különösen érdekes különbség is megfigyelhető.

Míg a gyermekkori képzeletbeli társak a visszaemlékezések alapján általában a test előtt vagy mellett helyezkedtek el, a korábbi kutatások szerint a felnőttkori jelenlétérzés gyakran a test mögött vagy mellett jelentkezik. A kutatók szerint ennek egyik lehetséges magyarázata az lehet, hogy a képzeletbeli barátok elsősorban abban a térben jelennek meg, amely alkalmas a szemtől szembeni beszélgetésre és a közös játékra. Ezzel szemben a hátunk mögött érzékelt jelenlét olyan bizonytalan testi érzetekből is kialakulhat, amelyek forrását nem tudjuk azonnal ellenőrizni a látásunk segítségével.

A szakemberek ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy ezek egyelőre csupán feltételezések, amelyeket a kérdőíves kutatás közvetlenül nem vizsgált. A tanulmány eredményeinek értelmezésekor több korlátozó tényezőt is figyelembe kell venni. Az egyik legfontosabb, hogy a kutatás felnőttek gyermekkori emlékeire támaszkodott. Mivel a tudósok nem követték nyomon a résztvevőket gyermekkoruktól felnőttkorukig, nem állapítható meg, hogy a képzeletbeli barátok valóban okozói lennének a későbbi jelenlétérzésnek.

A résztvevők többsége nő volt, valamennyien egyetlen egyetem közreműködésével kerültek a kutatásba, és a térbeli elhelyezkedésre vonatkozó eredmények bizonyos elemzési döntésektől is függtek. További bizonytalanságot jelent, hogy a résztvevők tudták, a vizsgálat a képzeletbeli társakkal foglalkozik. Ez befolyásolhatta a válaszaikat, és akár erősebbnek is mutathatta a két jelenség közötti összefüggést.

A tanulmány szerzői ezért arra figyelmeztetnek, hogy egy olyan megismételt kutatásban, amelynek témáját a résztvevők toborzásakor nem árulják el, a kimutatott kapcsolat gyengébbnek bizonyulhat.

A kutatás eredményei nem szolgáltatnak bizonyítékot a szellemek létezésére.

Ugyanakkor új lehetőséget kínálnak annak tudományos vizsgálatára, hogyan képes az emberi agy azt az érzést létrehozni, hogy valakivel közös térben tartózkodunk, még akkor is, amikor valójában egyedül vagyunk. A kutatók szerint a következő fontos lépés az lehetne, ha gyermekeket hosszabb időn keresztül, akár felnőttkorukig követnének nyomon.

Egy ilyen vizsgálat segíthetne megállapítani, hogy a képzeletbeli barátok megjelenésének hátterében álló hajlam fennmarad-e felnőttkorban, és hogyan változik az életkor előrehaladtával a másik személy jelenlétének érzékelése.

A kutatás a Consciousness and Cognition című tudományos folyóiratban jelent meg.

Ez is érdekelheti:

Amikor a gyerekek szellemekről beszélnek – hátborzongató vallomások, történetek

Egy nő azt állítja, arra ébredt éjszaka, hogy földönkívüliek állnak az ágya mellett és bámulják

A nyitókép csak illusztráció, forrás: Photo by Skyler Ewing: pexels