A japán szamurájok neve évszázadok óta összefonódik a harcművészetekkel, a becsületkóddal és a katonai kiválósággal. A filmekben, sorozatokban és múzeumokban azonban szinte mindig férfi harcosként jelennek meg, ezért sokakban felmerül a kérdés: léteztek-e női szamurájok Japánban? A történészek szerint a válasz egyértelműen igen, bár annak mértéke, hogy milyen gyakran vettek részt csatákban, továbbra is vita tárgya a kutatók között, írja a LIVE SCIENCE.
A szakértők szerint fontos megérteni, hogy a szamuráj nem kizárólag harcost jelentett, hanem egy teljes társadalmi réteget. Ezt a csoportot gyakran bushi osztálynak nevezték. Sean O’Reilly, az Akita International University japán tanulmányok professzora szerint minden nő, aki ebbe a társadalmi osztályba született, női szamurájnak számított, függetlenül attól, hogy valaha fogott-e fegyvert a kezébe. Ugyanez igaz volt a férfiakra is, akik akkor is szamurájnak számítottak, ha nem kaptak harci kiképzést.
A csatákban részt vevő nőket gyakran onna-musának, vagyis női harcosnak nevezték. O’Reilly szerint azonban a női harcosok valószínűleg ritkábbak voltak és katonailag kisebb jelentőséggel bírtak, mint azt sokan napjainkban gondolják.
A Boshin-háború női harcosai
A női szamurájok csatában való részvételére vonatkozó egyik legerősebb bizonyíték a 19. század végéről származik, közvetlenül a szamuráj osztály megszűnésének időszakából. Diana Wright, a Western Washington University egykori professzora a War in History folyóiratban 2001-ben megjelent tanulmányában részletesen foglalkozott ezzel az időszakkal.
Japán ekkor polgárháborúba süllyedt. A Tokugava-sógunátus hívei azokkal álltak szemben, akik meg akarták dönteni a katonai kormányzatot és vissza akarták adni a császár hatalmának egy részét. Az 1868 januárjától 1869 júniusáig tartó konfliktus Boshin-háború néven vált ismertté. A sógunátus oldalán harcoló Aizu tartomány fővárosának, Aizu-Wakamatsunak az ostroma során női szamurájok egy külön egységet hoztak létre, amely a Joshigun nevet viselte. Bár a történészek szerint a csoport 20–30 nőből állhatott, csupán tíz nevük maradt fenn az utókor számára.
A 22 éves Nakano Takeko lett az egység nem hivatalos vezetője. A harcosok kardokkal és naginatákkal, vagyis hosszú nyelű, ívelt pengéjű fegyverekkel vonultak csatába. A Yanagi-hídnál egy puskákkal felszerelt ellenséges erővel kerültek szembe. A feljegyzések szerint Nakano Takeko öt vagy hat ellenfelet ölt meg naginatájával, mielőtt lelőtték. A csata végül vereséggel zárult, és a Joshigun túlélő tagjai a férfi katonákkal együtt visszavonultak egy várba.
Diana Wright szerint a Tokugava-sógunátus idején a szamuráj családok nőtagjai rendszeresen kaptak naginata-kiképzést, hogy szükség esetén megvédhessék magukat és családjukat. A kiképzés mértéke azonban területenként eltért, és az Aizu tartományban élő nők általában alaposabb harci oktatásban részesültek.
Legendák, csaták és női harcosok nyomai
A női szamurájok létezésére régészeti bizonyítékok is utalhatnak. Numazu városában található egy halomsír, amely egyes kutatók szerint csatában elesett női harcosok maradványait rejtheti. Az 1989-ben a Journal of Anthropology folyóiratban publikált vizsgálat szerint a lelőhelyen körülbelül 105 ember koponyáját és csontmaradványait találták meg.
A halottak mind fiatal felnőttek voltak, és mintegy egyharmaduk nőnek bizonyult. A maradványokat a 16. századra datálták, és a kutatók úgy vélik, hogy valószínűleg a Takeda és a Hojo klánok között lezajlott Senbonhama-csata áldozatai lehettek. Thomas Conlan, a Princeton Egyetem középkori japán történelem professzora szerint a lelőhely arra utalhat, hogy harcképes korú nők is részt vettek és meghaltak a 16. századi csatákban. Karl Friday, a Georgiai Egyetem emeritus professzora ugyanakkor óvatosságra int. Véleménye szerint nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a sírban nyugvók mindegyike harcos volt, mivel civilek is áldozatul eshettek az összecsapásoknak.
A női szamurájokkal kapcsolatos legismertebb történet Tomoe Gozen alakjához kötődik. A legenda szerint a 12. század végén élt harcosnő Minamoto no Yoshinaka szolgálatában állt, és részt vett az 1180 és 1185 között zajló Genpei-háborúban, amelyet a Taira és a Minamoto klánok vívtak egymással. A Heike története című krónika úgy ír róla, mint olyan harcosról, aki ezer átlagos férfival is felvette volna a versenyt, kiváló fegyverforgató volt, és lóháton vagy gyalog egyaránt készen állt szembeszállni bármilyen ellenféllel.
Egy másik híres női alak Ōhōri Tsuruhime volt, aki körülbelül 1526 és 1543 között élt. Miután apja és testvérei az Ōmishima szigetét ért támadás során életüket vesztették, a mindössze 16 éves lány átvette a sziget védelmének irányítását. Stephen Turnbull történész szerint a helyiek úgy tartották, hogy az Ōyamazumi szentély szellemei segítették őt a harcban, ezért gyakran Jeanne d’Arc japán megfelelőjeként emlegetik. A kutatók szerint Tsuruhime páncéljának egy része ma is megtekinthető az Ōyamazumi szentélyben. Thomas Conlan szerint ez egy 16. századi páncélzat, amelyet kifejezetten női testalkatra készítettek.
Karl Friday azonban hangsúlyozza, hogy az ilyen történeteket körültekintően kell kezelni. Véleménye szerint Tomoe Gozen, Hangaku Gozen, Ōhōri Tsuruhime és más híres női harcosok alakja részben legendás elemekkel keveredett, különösen a csatákban betöltött szerepük tekintetében.
Sean O’Reilly szerint a női harcosok mitizálása már a Kamakura-korszakban, nagyjából 1185 és 1333 között megkezdődött, majd az Edo-korszakban, 1603 és 1868 között tovább erősödött. Ekkor számos fametszet és műalkotás ábrázolta a nőket naginatával a kezükben.
A történészek szerint ugyanakkor éppen az a tény mutatja a női harcosok ritkaságát, hogy alakjuk ilyen nagy hírnévre tett szert. A középkori japán hadviselésben ugyanis a nők csatákban való részvétele sokszor tabunak számított. Egy Hódzsó családi katonai útmutató például még azt is előírta, hogy a harcosok a csata előtti három napban ne osztozzanak szálláson nőkkel, ne engedjék, hogy várandós vagy nemrég szült nők megérintsék fegyvereiket, és még azt sem tartották szerencsésnek, ha a hadjáratra induló tisztek hátát nők látták.
Friday szerint ugyan bizonyosan akadt néhány eset a 8. és 16. század között, amikor nők japán csatákban harcoltak, de nincs elegendő bizonyíték arra, hogy ez gyakoribb lett volna, mint a középkori Franciaországban vagy az ókori Spártában.
A szamuráj osztály ugyan az 1870-es években megszűnt, de egyes hagyományai napjainkban is tovább élnek. Eric Shahan japán harcművészeti szövegfordító szerint a Yoshin iskola ma is gyakorolja a naginata használatát kimonóban, emlékeztetve arra az időszakra, amikor a szamuráj nőknek bármikor fegyvert kellett ragadniuk családjuk védelmében.
Ez is érdekelheti:
Hikikomorik, miért él bezárkózva sok japán fiatal évek óta a szobájában?
A nyitókép csak illusztráció, forrás: Image by Leo from Pixabay
